Persze nem volt érkezésem karácsony másnapján folytatni a beszámolómat, a két fiúval voltam elfoglalva.
Az egyik fiú - értelemszerűen - a férjem (továbbiakban F). Nagyon lassan, de biztosan romlik. Olyan lassan, hogy elsőre akár stagnálásnak is tűnhetne, de nem. Az a kevés, ami még maradt, fogy, fogyogat. A hétköznapokban ez úgy nyilvánul meg, hogy egyik nap itt tűnik fel új fájdalom, azután bizonyos idő múlva egy másik nap fájdul meg valami, ami eddig még nem, egyszer a már amúgy is lógó fejét tudja nehezebben tartani, másszor a bordája vagy háta fáj. A fej nehezebb tartása akkor gond, amikor az ágyán kívül van F, például a fürdetőszékben. Kézfeje is vékonyabb lett, jobban látszanak a csontok, a hajdani izmok helye.
Január elején mértünk szokás szerint. Jó hír, hogy 30 dekával több F testsúlya, mint előző alkalommal, 54,6 kg. Mostanában jobb az étvágya, talán ennek is köszönhető ez a picike plusz. Csak hát az erő, az fogy, fogyogat. Másról nemigen bírok beszámolni, mert a gondolataim a másik fiúnál járnak.
Tegnap felszedtem az összes szőnyeget, kivéve a nappaliban. Felszedtem mindet, amit bő hete mindenüvé leraktam, ahová csak lehetett.
Fiúkutya? - kérdezték tőlem gyakran sétáink során. Fiú - válaszoltam -, Maci fiú. Karácsonykor még ugrabugrált az asztalon lévő sajtos pogácsáért. Azután hirtelen lelassult, neki-nekiment ajtónak, falnak, asztalnak, bárminek. Olyanná vált, mintha nem látna, nem hallana. Tányérját elé kellett rakni, mert gyakran nem találta meg. Lábai a parkettán sokszor szétcsúsztak, teste lerogyott. Teleraktam hát mindent szőnyeggel, hogy ezzel is stabilizáljam Maci járását. De nagyon nem volt ez rendben. Elmentünk hát az orvoshoz, aki elsőre vérszegénységet állapított meg és ultrahangvizsgálatot javasolt.
Nincs tehát vér, nincs oxigén, nincs élet. Lett helyette időpont egyeztetés az állatorvossal és lakcímünk, telefonszámunk pontos feljegyzése, hová kell jöjjön.
Szépen sütött a nap, Maci sétálni akart. Állt az ajtónál türelmesen, nem ugatott, már egy ideje nem ugatott, csak várt türelmesen. A lépcsőnél kissé tétovázott, óvatosan lelépegetett, lassan elindultunk. Tétován baktatott, szaglászott, pisilt, időnként meg-megállt, álldogált, bele-beleszagolt a levegőbe. Azután hirtelen elfáradt, szinte kérte, vegyem fel. Hazavittem. A házba nem akart még bejönni, körüljárt a kertben, szimatolgatott. Dél körül megérkezett a leány, elköszönni jött rohanvást idegenből, még egyszer cirógatni, emlékezni.
El akarsz búcsúzni tőle? Igen. Most? Igen. A szundikáló Macit odaemeltem az ágyra, férjem kezét rátettem a kutya testére. Öreg kutyánk kényelmesen elvackolt a gazdi ölében a gyenge kéz simogatása alatt, mit sem tudván arról, hogy már csak fél óra az élet. Tedd a fejére a kezem - kérte F. Tudom, nem férfias, hogy könnyes volt az arca. Csak emberi.
Aztán becsöngetett az állatorvos és vele a vég.
Ha létezik másik élet - ki tudhatja ezt bizonyosan? -, akkor legyen benne annyi örömöd és boldogságod, mint amennyit nekünk adtál közös életünk alatt, drága Macink. Ég veled.
